Enigma Hun

Világ bent örvény,
tiszteld a törvényt.
Mag közepén csend,
szélén halott rend.

Zár a belsőm kaput,
hányok lélekhamut.
Torz és tiszta kép —
harminc ezüst a lét.

A horizont ragyog,
bennem a parázsló határ,
csúcs alatt ütök sátrat:
költöző vagyok, madár.

Más egy tárgyba lát,
s abból világot teremt,
én a csillagokból szűröm ki,
mi engem jelent.

Ha túl mélyre nézel,
elnyel a nyúlüreg,
a felszíni világ néked
savmarta tört üveg.

A nap sem hív, se árnyék
a mélyben, ott állok,
hol a kettő összeér
a térben.

A fényhez sem húzok:
hol törik, ott én lakok.
Világ a tükör, én a prizma,
mi lettem s vagyok.

Így a csúcs vagy a por
engem emészt fel,
a tér szétfeszít,
mert bennem nem fért el.

E csomó, mi gyötör,
kardom súlya gyenge,
a markolat megvan,
de életlen a penge.

Ősz kormot szór a szemre,
redőkben rekedt lelkem benne.
Én ködös, helyet nem kutat,
tavasz még mutathat utat.

Tudat ballag, féke akarat,
idő épített közöny falakat.
Ki vagyok, távolba vész,
megsimít egy felsőbb kéz.

Kegyetlen a múló idő,
hív a bús szemfedő.
Szú rágta a gondolat,
árnyék viseli gondomat.

Teher, ha vén a lélek,
néma világ, ha kérek.
Létemre ők vakok,
rágott szó, mit kapok.

Burokba zárnak tettek,
érzéseim múltba dermedtek.
Vágyom már megpihenni,
az út porát letenni.

Más retteg, ha érte jő,
nékem kedves vendég ő.
Esténként kaput nyitok,
bár jövetele titok.

Kifosztott szobákban süvít a szél,
megtört ajtón túl úrrá lett a tél.
Bent rég feledett kép falat csókol,
árva terítő, mit inas kéz horgolt.

Fal tartja még a büszke vén tetőt,
agg gerendából szú rágta ki az erőt.
Csend a légben, fény porral játszik,
repedt ablak mögött a sötétség ásít.

Elnyűtt a rokka, fontak még itt kendert,
kormos kemencelapát várja az embert.
Küszöb kövén csizmák elkopott nyoma,
üres bölcsőből rég kacaj szállt tova.

Apám helyén a hideg maradt,
egy név, mely bennem ragadt.
Az intézet csöndet nevelt,
szív helyett az elme benyelt.

Tudás nőtt rám, mint rossz kabát,
mely belül szorít, kívül szab át.
Látom, mi tört, mi nem lehetett,
az ész vájja bennem lelkemet.

Ez nem áldás, csak véres kés,
mit bent forgat a túl kevés.
Nem seb ez már, mit láthatok —
csak bőr alatt nyers vájatok.

Ha teheted, ne nevezd sorsnak:
mi törött, összeforrhat holnap.
Terhemből, ha tudnék, adnék most,
jövőm lapja cinkelt, ha sors oszt.

Ötvenöt éves lettem,
bár nem az én tettem.
Idő metszett gondolat
mossa át hangomat.

Sors, tán a kor int,
már bent, s nem kint
keresem a szavakat,
létemben magamat.

Írni furcsa állapot,
etetni észt s állatot,
felelni minden szónak,
megmaradni jónak.

Ego mellettem lépeget,
határozná ő létemet,
felfalna hű réteget,
bennem lakó képemet.

Megfeszített napok,
gondolatok éhes rabok,
lassan rágnak falakat,
nem nyithatok kapukat.

Írok, miért? Mást nem tehetek.
Élet, sors, karma, kopott hegyek.
Önmaga a tiszta szó, gondolat,
híd, mi elbír téged s magamat.

Belső magány, mi nekem adatott,
kis föld a pusztán, hol lakhatok.
Múzsa is, barát, tanítani jár ide,
ritkán vert tábort, suhan ki-be.

Jegyben jár még e kapcsolat,
lélekkarcolat, ifjúi gondolat.
Hogy e frigy meddig lészen?
Lehet, soha nem leszek készen.

Állandó vendégem itt az idő,
szót fakaszt, mi szívből kinő,
adjon még, míg hasznos a létem,
nékem ajándék, mit nem kértem.

Öreg test
zabál fiatal lelket —
időből vert
ketrecbe tettek.

Sors szólna,
szája nincs.
Vak fény alatt
sötét kincs.

Izzó parázs
mélyén árnyak.
Kéz lassul.
Vágott szárnyak.

Kint színház.
Bohócon nevetnek.
Kérdés szakít:
vagyok, vagy felednek.

Vágy határán
őrködő tudat.
Éber kapu
zár, kutat.

Este hordák,
kísértő véríz.
Pengén táncol,
megtart, láncol.

Hajnal befed,
árny foszlik.
Csata enyém —
lelkem oszlik.

Tartás remeg,
erekben méreg.
Burok csillog,
bent félek.

Érzem, ha lelkemből adok,
magamba csak ködöt hagyok.
Belül fogyok, kívül a látszat,
világ önti rám a mázat.

A tartás nehéz, álmod fakul,
a napok mérnek, s idő ejt rabul.
A tűz már parázs benned,
érteni nehéz, mit kéne tenned.

Szenvedsz, nem kérdik miért,
teszed a dolgod, nem tudni kiért.
Benned a remény, de nem kéred,
nem látják, elfolyik a véred.

Adsz magadból, éned a minta,
kanóc fogy, s átlátszó a tinta.
Nem jön a megváltás szembe veled,
az erőt mindig magadból veszed.

Nem kérsz semmit, titkon remélsz,
„csak egyet" — mielőtt mindent felélsz.
Elég lenne nekem, csak igaz legyen,
vinném magamban, mint kőtáblát a hegyen.

A történetem vége, s a kint nem felel,
ha ő jön előbb, lehull minden teher.
De időm engedi, nem bukom el sorsom,
ez írás lelkem, most veled megosztom.

Elhajítom bensőm egy darabját,
mint palack, dacolva tenger haragját.
Remélem, látod, ki küldte neked,
s akkor békével megyek veled.

Apám, mondd, miért hallgatsz?
Emlékek súlyát bennem tartasz.
Gyerek voltam, még tudtad?
Szavaid visszhangja múltad.

Apám, mondd, miért lettem ilyen?
Szó helyett a suhintás? Igen.
Most látom, ráncos idő véste fejed,
mely sorsomat összefonta veled.

Apám, mondd, miért hagytál el engem?
Kevés időt adtál, mit kell tennem?
Kezdem látni, mi voltam s vagyok,
sors az, ki erre szűk időt hagyott.

Apám, kérlek, súgj még nekem,
lelkem utolér a fellegeken.
Bármit kérnél, megadnám neked,
belső láncon lakat te vén kezed.

Apám, mondd, miért nem voltál büszke rám,
mint fiadra, ki sarjad, s nem mint gyám.
Már tudom, titkon belül voltam veled,
páncél, mit hordtál, túl nehéz volt neked.

Apám, mondd, mi nehezebb szónál,
csend, mely közénk állt s megpróbált.
Lelkem rég szétszakadt, s darabja vagy,
szívemben részed helye kőkemény fagy.

Apám, már tudom, kellettek az évek,
értsem, mi volt ifjúkori képek.
Pajzs, mit hordtál, nem rajtam csattant,
benned zárult, s bennem kattant.

Most már értem, hogy féltél talán,
én ősz fejjel mondom, hiányzol —
s megbocsátok, apám.

Anyám, azért írom e dalt,
bár az élet hosszan mart.
Míg e földön vagy te nékem,
veled időt én nem kértem.

Szívemben az idő halott,
a szeretet, mely a remény
földjében lakott,
e gyökér vizet nem kapott.

A múltam, mi bennem ragadt,
életem sodort, nem haladt.
Hiány, mit hagytál bennem,
szó börtönévé tett engem.

Félek, mert későre jár,
ki elment,
vissza nem térhet már.
Érzések keresnek utat,
vergődő lélek, mi kutat.

Bent magány lett a sorom,
pennám a csend,
mivel e sorokat rovom.
Vélem, hogy titkon kéred,
elvesztett fiad, a véred.

Mi tört, egybe nem lehet,
múlt sóval szórja e sebet.
Törném átkod, mi sorsod,
sikolyt kettőnkben hordod.

Legyen e dal ír a sebre,
szeretet pora a hegre.
Család egybe teremtett,
könnyebb legyen kereszted.

Hangom szélbe írt üzenet,
megtalálja gyűrött füzeted.
Ha van még hely e lapon,
e sorokat adom s kapom.

Szikár léptek nyomát
éhes föld hordja.
Esőt nem kapott
fél emberöltő óta.

Gyökeret por fojt,
kúszna le mélyre.
Törzsén rianások
fürdenek a fényben.

Terhes fellegek
szelik az eget,
árnyékuk alatt
délibáb remeg.

Táj már nem vizet vár.
Elfedi csendes nyár.
Tanul szomjan maradni.
Élni hol kopár.

Pirkad a kis tanyán,
vert fala
ragyába roskadt.

Rég fent rozsdás kasza,
inas kezet vár,
mit foghat.

Idő vajúdik a napon,
lassan ébred a táj.
Vakon ásít a kút,
fáradt gém vízre vár.

Reggel nem mohó,
vár egy mozdulatot.
Földön bukott fűszál,
őrizve harmatot.